2018. február 20., kedd

Lakatos Levente: Loveclub (Lengyel-sorozat 1.)


Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz írnom Lakatos Levente Loveclub című regényéről. Régóta terveztem elolvasni, mégsem voltam felkészülve rá. A borítón árulkodó "erotikus thriller" enyhe kifejezés arra, amit átéltem. A könyv teljesen letaglózott, bekebelezett és nem eresztett. Egy feszült, izgalmas és letehetetlen olvasmányt kaptam. 

A történetről röviden

A könyv egy pszichopata sorozatgyilkosról szól, aki a neten hódító Loveclub weboldalon gyűjti be áldozatait, kihasználva a menedéket és szeretetet kereső fiatal lányok naivságát. Nem "egyszerű" gyilkosságokról van szó, mert tettesünk szexuális aberráltságát kiélvezve kínozza áldozatait és végül öngyilkosságnak álcázva öli meg őket. A nyomozásban részt vesz dr. Lengyel Dávid, a titokzatos és éles eszű pszichológus, illetve számos szereplőnk van, akik hozzásegítik főszereplőinket az igazság feltárásához. Lili, főhősnőnk újságíróként az események közepébe csöppen és nem is sejti, mi vár rá...



"Az online kapcsolatok önkifejezésre bátorítanak, nincs kontroll, és minden egyetlen gombnyomással kitörölhető."

Nagyon érdekes volt, ahogy Levente ugrált a szemszögek között. Egyrészt láthattuk E/3-ban Lili, dr. Lengyel és a többiek körül zajló eseményeket, másrészt E/1-ben beleláthattunk a gyilkos fejébe és megismerhettük az emberi lélek legsötétebb bugyrait. Utóbbi sokszor elborzasztott és kimondottan ijesztő volt. Leginkább azért, mert mai világunkban simán el tudom képzelni, hogy léteznek ennyire mentálisan beteg emberek, akik a saját fejükben és világukban élnek, nagyon messze és távol a valóságtól. Ennél már csak az volt szörnyűbb, hogy tettestársa is akadt és ahogyan Lengyel mondta: "Ilyen, amikor egymásra talál két pszichopata. Függőségi viszonyba kerültek egymással."
Egymást erősítve tervelték ki a kegyetlen gyilkosságokat. Természetesen a gyilkos szemszöge volt a legrémisztőbb az egész könyvben. Ha csak a másik szemszöget olvashattuk volna, akkor egy "sima" krimi lenne a regény, így viszont méltóan a thriller műfajához egy lebilincselő és vérfagyasztó történet bontakozott ki.




Lakatos Levente zsenialitása abban rejlik, hogy nem használ elcsépelt és unalmas mondatokat, hanem folyamatosan fenntartja az olvasó figyelmét és csak a legutolsó percben árulja el a titkokat és a végkifejlet sohasem szokványos a könyveiben és még csavar egyet a történeten az utolsó utáni pillanatban is. Itt szintén ez történt. Cicamica kilétét mondjuk sejtettem, de Daemonnal kicsit bajban voltam és meglepett, amikor kiderült az igazság.

Ami számomra igazán megdöbbentő és feszültséget okozó jelenet volt, az a végén az a bizonyos "egymás mellé" fekvős jelenet az elhagyatott vasútállomás épületében. Most is végigfut rajtam a hideg, ha rá gondolok. Nem szeretnék spoilerezni, de a lényeg az, hogy ez egy elképesztően nehéz és hátborzongató egy oldal a könyvből. Nagyon-nagyon nehezemre esett továbbolvasnom a regényt ezután, mert egyszerűen letaglózott a jelenet (ha elolvassátok a regényt, tutira rájöttök, mire gondolok). Egy részről elborzasztott az, amit Cicamica érzett, másrészt félelmetes volt belegondolni, hogy mennyire elvakította a szerelem (hú, még leírni is rémes ezt) egy olyan ember iránt, mint Bloodsmoke20.

"Körberajzolnak majd minket…"


A szereplők egyike sem volt idegesítő vagy felesleges, ennek kimondottan örültem. Az elején kissé megijedtem, hogy Lilinek hívják főszereplő lányunkat, mert ez egy irtó klisés név már manapság. Ugyanakkor a karaktere bebizonyította, hogy ez nem jelent semmit és nagyon megkedveltem. Bence mondjuk nem szerepelt túl sokat, de őt inkább mellékszereplőnek mondanám. Aki igazán felkeltette az érdeklődésemet, az dr. Lengyel Dávid volt. Kicsit emlékeztet Mr. Szigorra. :D Imádtam az okos, intelligens személyiségét, éleslátását és a kifinomult stílusát. Remélem, hogy a következő részben még többet szerepel, mégiscsak ő a névadója a sorozatnak.

Levinek sikerült megmutatnia az emberi elme egy olyan részét, amit így leírni szerintem senki más nem tud. Ezt nemcsak a gyilkos szemszögére értem, hanem bizony ott van Lengyel, aki utalt rá, hogy neki is sötét dolgokat rejt a múltja. Egy részét megtudtuk a könyv végén, azonban úgy érzem, bőven tartogat még meglepetéseket az ő karaktere. Ő lett az abszolút kedvencem a történetből, és nemcsak azért, mert emlékeztet Szigorra.

"Ilyen az élet, kegyetlen játékokra képes. A szeretet és a ragaszkodás pedig a cinkosai."


A nyomozónő szintén egy olyan karakter a regényben, akit nehéz nem kedvelni. Küzd az érzéseivel kollégája iránt, közben megfelelési kényszere van, és bizonyítani szeretne önmagának és feletteseink persze. Tetszik a neve, Laura. Végre egy ritkábbnak mondható név! Egyedül talán Farkas volt, akit kevésbé jelentős személyiségnek mondanék a történetben, bár sok vizet nem zavart, sőt, inkább segített a sztoriban.

Amit már más regényében megfigyeltem Levinek, az az, hogy kifejezetten ügyel a részletekre. A leírásai nagyon aprólékosak, egy-egy helyszín, személy leírására nagy hangsúlyt fektet és ez szerintem a lehető legjobb dolog. Ennél már csak az volt jobb, hogy végül minden apró puzzle darab a helyére került és minden részletet felhasznált a könyv második felében. Gondolok itt egy-egy elejtett mondatra, pl. ahogyan visszautalt a végén a klímás furgonra. Imádom az ilyen dolgokat egy regényben.

"A víz túlélésre ösztönöz. Ahhoz, hogy ne fulladjon bele az ember, küzdenie kell. Csakúgy, mint az életben."

Amin viszont kikerekedtek a szemeim és elgondolkodtatott, az a gyilkos neve. Direkt nem írom le, nem lövök le senkinek semmilyen poént. A lényeg, hogy egy zseniális fricska volt Levi részéről, úristen! :D Csak ültem az ágyon és néztem magam elé, hogy "ne máár, most ez komoly?!". 

Maradjunk annyiban, hogy bőven van mit megemésztenem a napokban, mert ez a könyv lelkileg teljesen kimerített, ugyanakkor felpörgetett egyszerre, és legszívesebben olvasnám tovább most azonnal a következő részt. De tudom, hogy kell egy kicsi szünet (de csak kicsi, úgyse bírom sokáig). 



Végül szeretnék még valamit megemlíteni, ami viszont sokszor zavart. Ez pedig nem más, mint sok-sok elgépelés a könyvben. Nem tudom, hogyan lehetséges ennyi hiba egy regényben, ráadásul pl. a Szigor-kötetekben is nagyon feltűnő, de egyszerűen képtelen vagyok szó nélkül elmenni mellette. Jó lenne erre figyelnie a kiadónak, hiszen kis millióan olvassuk Levi regényeit és az olvasás élményéből sokat le tud vonni egy-egy ilyen dolog. Ettől függetlenül persze nagyon jó olvasmány és izgalmas, pörgős a történet. Ez csak egy észrevétel részemről.

Ez a könyv egy nagyon jó figyelemfelkeltés arra, hogy az internet mennyire veszélyes tud lenni. Ehhez nem kell Amerikáig és más országokba mennünk, mert itt, Magyarországon is simán megtörténhet bárkivel, aki az interneten beszélget ismeretlenekkel. Kellő figyelemmel és óvatossággal elkerülhetőek azok az emberek, akik pont a naiv és tudatlan emberekre vadásznak. Legyünk óvatosak, emberek!

Ha nyitottak vagytok a durvább sztorikra, mindenképpen olvassátok el a Loveclubot! De készüljetek fel, nem lesz egyszerű menet!


A sorozat három kötete (hamarosan olvasom a következő részt):



Képek forrása: saját, favim.com, Google

2018. február 19., hétfő

Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja


Vannak könyvek, amikről már az első pillanatban tudod, hogy el fogod olvasni. Teljesen mindegy, milyen a fülszöveg, mert a cím és a borító megbabonáz és csak állsz a könyvesboltban és bámulsz magad elé, hogy "igen, ez a könyv itt rám vár". Pont így éreztem magam tavaly, amikor először pillantottam meg Jean-Michel Guenassia Javíthatatlan Optimisták Klubja című monumentális regényét. Hogy miért nevezem monumentálisnak? :D Azért, mert csupán "röpke" 711 oldalas könyvről beszélünk. Vaskos, fél tégla kötet.

A történet

A regény az 1960-as évek Párizsában játszódik. Egy fiatal srác, Michel tizenéves mindennapjait mutatja be, ami tanulásból, sok-sok könyv elolvasásából áll. Eljár egy kávézóba, ahol titkos klubra bukkan a függöny mögött, ők azok a bizonyos optimisták. A klub tagjai más európai országokból menekültek ide más-más okok miatt és a sors hozta össze őket, rengeteget sakkoznak, elmélkednek a világ dolgain és közéjük kerül Michel.


Könyvtárból kölcsönöztem ki a kötetet, és terjedelméből adódóan meglehetősen sokáig, több hónapig olvastam (kérdezzétek csak meg barátnőmet, hogy mennyit nyavalyogtam, hogy lassan haladok vele, ami nem a történet hibája volt). Ez annak köszönhető leginkább, hogy időhiányban szenvedtem és képtelen voltam utolérni magam olvasnivalók terén.
Most már nagyjából normalizálódott a helyzet, igyekszem felpörögni.
Mindenesetre szegény "optimistákkal" úgy bántam sajnos, mint a mostohagyerekkel. Rakosgattam, a könyvtári kölcsönözést jó párszor meghosszabbítottam, közben költözés miatt alig haladtam vele. De mentségemre legyen mondva: hurcolásztam magammal mindenhová (vonat, metró, busz) és küzdöttem vele. Félre ne értsetek , ez egy nagyon jó történet! Csak hosszúsága miatt nem haladtam vele a megfelelő tempóban. De amikor tudtam olvasni, akkor belelendültem, mert egy olvasmányos, kedves, szép történetet kaptam.

A karakterek mindegyike szépen kidolgozott, szerethető figura volt. Annak ellenére, hogy francia a regény, a szereplők 80%-a nem az volt, ezt egy kicsit sajnáltam mondjuk. Az 1960-as években játszódó történet Franciaország egy olyan állapotát mutatja be, amikor Európából nagyon sokan emigráltak ide, és kerestek menedéket többek között a francia fővárosban, ahol történetünk játszódik. Magyar szereplők is vannak a történetben. :)

Alapvetően két szálon fut a cselekmény, azonban rengeteg szereplőnk van. Ez engem olykor zavart, bőven elég lett volna Michel története, a családi és szerelmi élete, a sakkozások a klubban, és  a fiatal srác körül zajló események. Azonban a történet a bizonyos Optimisták Klubját mutatja be, ahol a tagok szinte mindegyike valamelyik európai országból menekült Párizsba és a sors sodorta őket egymás útjába.
Mindenkinek megvan a maga története, a maga borzalma, amiket át kellett élniük. Van, aki otthon kellett, hogy hagyja állapotos feleségét, van, aki egy jobb élet reményében mindent maga mögött hagyott. Mégis derűlátásuk és küzdeni akarásuk életbne tartja őket és innen ered a könyv címe.

A főhős fiút, Michelt nagyon könnyű volt megkedvelni. Őszinte (és sokszor naiv) személyisége belopta magát a szívembe és drukkoltam neki, hogy rátaláljon a boldogságra. Sajnos meglehetősen magára maradt a történet végére, nem éreztem a szülei különösebb támogatását, közben a barátai többsége is eltűnt. :( Cécile-t azóta se értem. Vártam, hogy kibontakozzon a kapcsolatuk, akár barátság, akár valami más formában. Mindenesetre imádtam, hogy folyton tejeskávéztak és futni mentek együtt. :D

A Luxembourg-kertben én is szívesen futnék, mint Michel és Cécile
Viszont nagyon tetszett a Szásával kötött barátsága és a jólelkűsége. Az Optimisták Klubjából egyébként senkit nem kedveltem meg igazán a végére. Mindenki élte a maga világát, sokszor átgázolva a másikon, nem igazán tudtam azonosulni egyik karakterrel sem, nemcsak azért, mert csupa férfi volt a szereplő, itt-ott bukkant fel egy-egy nő.

Így, elolvasva a könyvet, azt mondhatom, hogy ez egy szép és kedves történet, azonban engem zavart a sok, néha már-már felesleges részletek leírása. Ettől függetlenül tetszett és lehet, hogy egyszer még akár újraolvasásról is szó lehet. A hangulata teljesen magával ragadott és ez az, ami a könyv erősségét adja szerintem.

Képek forrása: saját, favim.com

2018. február 4., vasárnap

Márai Sándor: Párizsi vasárnapok



Olyan ez a könyv, mint egy vasárnapi ebéd utáni, könnyű desszert. Ízlelgeted, kóstolgatod, és nem silabizálsz felette, csak élvezed. :) 
A karácsonyi ajándékaim egyike volt Mária Sándor Párizsi vasárnapok című kötete, és kíváncsian vetettem bele magam az olvasásába. A könyv nagyon-nagyon szép kivitelezésű, kemény fedeles, szép a borítója és végre nem egy tipikus párizsi borító Eiffel-toronnyal.



A rövid könyvecske tulajdonképpen Márai Sándor írásaiból összegyűjtött, párizsi történetek, emlékképek és érzések gyűjteménye. Nem egy konkrét történet, hanem innen-onnan kiemelt bekezdések, oldalakból összeálló kiadvány. Alapvetően a nagy része tényleg olyan érzést keltett bennem, mintha én is ott sétálnék a Szajna partján, a Montparnasse-n vagy épp egy kávézó teraszán (szigorúan kifelé fordított széken ülve!) egy lattét kortyolgatnék  és az élet nagy dolgairól beszélgetnénk a Champs-Élysées-n. Persze nyilván abban az öt évben, amíg Márai Sándor Párizsban élt (és többször visszatért a francia fővárosba), teljesen más világ volt, mint most. A történelmi események ezt a várost és országot sem kímélték.

Azonban Márai képes az összegyűjtött, bekezdésnyi szövegek által érzékeltetni, hogy milyen lehetett abban az időben ott élni és első kézből látni a franciák életét, ami sokban hasonlít a mai mentalitásukhoz és életfelfogásukhoz. Imádják a művészeteket, a kifinomultságot és nehezen fogadják be az idegeneket.

Mivel sosem jártam még az országukban, így utóbbiról nem tudok nyilatkozni, de egyszer biztos, hogy saját szememmel fogom megnézni magamnak Párizst. Ott fogok állni a Sacré-Coeur előtt, elsétálok az Eiffel-torony alatt, és megnézem a Notre-Dame (Mi asszonyunk) vízköpőit. Addig mindenesetre elolvasok még sok olyan könyveit, ami ott játszódik (vannak már kedvenceim is :)).

Ezt a könyvet pedig bátran ajánlom azoknak, akik szeretnék egy kicsit megismerni a város hangulatát, a mindennapi élet szépségeit innen messziről és szeretik a szépirodalmat.